2018. február 19., hétfő

Mi lesz már, Maja?

Kedves Olvasóim!
Nem lepődnék meg, ha a kérdés, ami a poszt címét adja, jó párszor felmerült volna Bennetek, amikor felnéztetek a blogra. És, mint ahogy a statisztika megmutatta, nem egyszer tettétek a legutóbbi bejegyzés óta, leginkább hétvége tájékán, hiszen a novelláim többségét ilyenkor töltöttem fel az oldalra. Mégsem találtatok semmi újat. 
Magyarázkodhatnék, hogy nem volt időm, netem, laptopom, meghalt a sárkányom, elraboltak az UFO-k, de nem szokásom mellébeszélni. Az igazság az, hogy nem volt erőm, energiám írni. Bár támadtak jó ötleteim, fel is jegyeztem őket, és még időm is jutott volna rá, de egyszerűen túl fáradt vagyok ahhoz, hogy papírra vessem a történeteimet. Tudjátok, amikor belevágtam ebbe az egészbe, nem gondoltam még, hogy ennyire durva lesz a tizedik osztály. Faktok, vizsgák, év végén egy cuki kis érettségi... Oké, inkább hagyom az önsajnálatot, ha már elvállaltam, fejezzem be, vagy legalábbis ne rinyáljak miatta. 
Egy szó, mint száz, rájöttem, hogy ez nem fair veletek szemben. Nem fair, hogy várjátok az új bejegyzést, visszaolvassátok a régieket, én meg kb. életjelet sem adok magamról. Ideje pontot tenni az események végére. Mielőtt bárki is örömujjongásban törne ki megijedne, leszögezem, hogy nem, nem zárom be a blogot, csak egy időre szüneteltetem. Már nincs sok bejegyzésem "raktáron", és ha megnézitek a dátumokat, a legtöbb novellát közvetlenül azután raktam fel, miután megírtam őket. Most viszont szeretnék több írást befejezni, ha az időm engedi, és majd csak utána közzétenni őket. 

De miről is hadoválok konkrétan? 
Egészen konkrétan arról, hogy mire számíthattok a szünet után, aminek valószínűleg június környékén lesz vége. 


Tervezek írni... 


...fanfiction novellákat
  •  Nem múlik el ~ Éhezők viadala, Johanna&Gale párossal, a trilógia utáni történésekről szól, illetve kiderül belőle, hogy folytatódott a lázadók élete a Kapitólium megdöntése után. Ja, és amúgy az egyik kedvenc shippemről beszélünk, szóval jó lesz :D 
  • A változások városa ~ Teen Wolf fanfic, a második és a harmadik évad közti "üresjáratról", egészen konkrétan Lydia és Jackson kapcsolatáról, nagy valószínűséggel a lány szemszögéből. Avagy Jacks' utolsó napjai Beacon Hillsben, és Lydia továbblépésének kezdete. 
  • Címtelen valami ~ öhm, igen, ezen még nem gondolkoztam, de szintén Teen Wolf, csak valamikor az ősidőkben játszódik, amikor még Derek és Kate voltak az álompár, Lauren meg az alfa, és egyedül Peter sejtette, hogy valami nem klappol az imádott unokaöccse angyali (haha) barátnőjével kapcsolatban.

...nonfiction novellákat
  • Aki szerette a tüzet ~ szintén kezdetleges cím, de legalább cím :D Amúgy három részes kisregény, főszerepben egy piromániás lánnyal, aki kis híján magára gyújtotta az intézeti szobáját, meg egy sráccal, akinek nem tudni a nevét, és a képével van kidekorálva a város - és nem, nem azért, mert koncertje lesz. 
  • Meg fog halni, ugye tudja? ~ a novella ötlete egy unalmas nyári napon született, amikor már túúúl sok volt a morbid Stockholm-szindrómás, értelmetlenül agyonromantizált történetből, szóval gondoltam, írok egy olyat, amiben van elrablás, de nincs szex, viszont cserébe van halál, titkosszolgálat, meg egy jó nagy átverés, ami után meglehet, hogy anyukám csuklani fog egy ideig. 
  • After ~ megtörtént események alapján, avagy egy buli, ami fontos szerepet töltött be az életemben - természetesen a nevek megváltoztatásával a személyi jogok miatt.
  • Egy író két élete ~ avagy milyen az, amikor a cuki, aranyos, naiv oldalad próbálja meggyőzni az elfajzottat, hogy ugyan, tartsuk már életben azt a szegény kis karaktert. 
  • Tükröződő tekintetek ~  azonnal megfogott a Pennát a kézbe! című oldal feladata, amint elolvastam a szabályokat. Bár a versenyről sajnos lecsúsztam, az ötlet továbbra is él a fejemben, és szeretném papírra vetni a történetét.
  • Címtelen valami 2.0 ~ néhány napja körvonalazódott a fejemben egy diszpótikus világról szóló novella, sok-sok akcióval, üldözéssel, sötétséggel, egy vagány csajjal, a motorjával (Lovával? Majd amelyik jobban passzol a hangulathoz.), meg egy féltve őrzött üvegcsével, amit ha kell, az élete árán is eljuttatna A-ból B-be. 


...mindenféle mást
  • Astrid Pierce: Útszéli angyal ~ a kezdetektől olvasom Astrid blogját, így nem is volt kérdés számomra, hogy meginvitálom egy interjúra. Érdekes, imádnivaló lány, szóval biztosra veszem, hogy emlékezetes beszélgetésnek nézünk elébe;) 
  • Akasztják a hóhért #1 ~ ha már Astridnál tartunk, megbeszéltük, hogy akkor már én se maradjak ki a jóból, ő is készít velem egy interjút. Úgy döntöttem, nem csak nála, hanem nálam is elolvashatjátok majd, hogy kicsit jobban megismerjetek. 
  • Akasztják a hóhért #2 ~ nagyjából akkor írtam rá Brukúra interjú-témában, amikor még a Hale-család sem merült ki három főben. Oké, az azért túlzás, de már megkaptam a Talking Blogs kérdéseit, csak válaszolnom kellene rájuk. 
  • The Thea Break Award #2 ~ szintén Brukútól, akivel jelentem, semmi problémám nincs, nem is kívánom megszívatni, egyszerűen csak béna vagyok, és lemaradtam. Szóval, Brukú, ha ezt olvasod, ne ölj meg, kérlek<3 
  • Az utolsó ecsetvonás-részletek ~ amikor éppen üresjárat van (na, nem akkora, mint amibe mindjárt belerohanok), és inkább a regényemre koncentrálok, Dóri és Dávid életéből is megosztok majd veletek egy-két momentumot. 

Egyelőre ezek azok, amiket biztosan, 100%-ig, még ha közben meg is halok, de akkor is megírok.  Valamint még egyszer leszögezném, hogy eszem ágában sincs örökre bezárni a blogot, csak most kell egy szünet, hogy összeszedjem magam, aztán újult erővel vágjak bele az írásba. Nem szeretnék összecsapott, hibáktól hemzsegő novellákat, cikkeket kiadni a kezem közül, így inkább ezt az utat választottam. A júniusi dátum pedig nem tuti, csak a végső megoldás, hiszen simán lehet, hogy közben mégis összeszedem magam, és írok valami vállalhatót. 
Addig is, ezer csók és ölelés mindenkinek! 

Maja Tankwall, aki nagyon-nagyon-nagyon szégyenli magát

2018. január 27., szombat

9 ok, amiért megéri novellás blogot vezetni

Kedves Olvasóim! 
A múltkori bejegyzés elején tettem egy utalást arra, hogy nemsokára nagy mérföldkőhöz ér a blogom. Nem is kellett olyan sokat várni, ugyanis pont ma, január 27-én lett a MATT fél éves. Igaz, nem annyira nagy idő, mint ahogy az is, hogy a legtöbben inkább csak a tizenkettedik hónap után csinálnak egy különkiadást, én azonban úgy döntöttem, szakítok a hagyományokkal. Hogy miért? Mert július 27-e óta rengeteget tanultam az írásról, a hibáimról, és magáról a nyelvről. A novellázás nem kis munka, gyakran fárasztó az éjszakai fentlétek és az őrjítő gondolkodás miatt, de ez nem jelenti azt, hogy nem érné meg belevágni. 
A következőkben felsorolok néhány dolgot, amiért igenis jó buli az enyémhez hasonló blogot vezetni.

*****

1. Novellák vs. lustaság: 1-0

A novellák egy rövid, ám sorsdöntő történetet mesélnek el, tehát nem elvárás, hogy egy ilyen írás meghaladja a 2700+ szót. Szükségtelen részletesen elemezni, milyen színben pompázott az őszi erdő, mit evett Jancsika reggelire, és milyen módszerrel vágta le Katika a kislábujja körmét, mielőtt kiment volna a strandra. Ebből következik, hogy egy novella megírása nem igényel sok időt, ha egyszer ráveszed magad, pár óra alatt elkészülsz vele. (Most ne számítsuk az utómunkálatokat.) Míg egy regény megírása akár hónapokig is eltarthat, melynek tudatában gyakran előjön a halogatás kérdése, addig a novellákkal ez ritkán fordul elő. Akár néhány órával a befejezése után is kaphatsz véleményeket, ezzel szemben beletelhet pár napba, mire az olvasód elér a regényed csúcspontjához. Sikerélmény, pipa, lustaság elfelejtve!


2. Növeli az empátiát 

Minél több novellát írsz, annál több elborult elmébe nyerhetsz betekintést. Egyik napról a másikra alakulhatsz át a pszichopata orvgyilkosból meg nem értett művésszé, majd vissza egy mesevilágban élő óvodássá. Bármi lehetsz, amihez csak kedved szottyan: reményvesztett szerelmes, piromániás, hős katona, de akár gonosz boszorkány is. Mégsem szükség sokáig az adott szerepben maradnod - mégis, ha ügyesen csinálod, ez a néhány óra is elegendő ahhoz, hogy beleképzeld magad egy teljesen más ember helyzetébe. Különböző életeket élsz meg, ami elősegíti mások megértését.


3. Több téma = több olvasó 

Tegyük fel, hogy kitalálsz egy romantikus sci-fit, de közben egy horrorhoz, egy kalandregényhez, meg egy utópiához is lenne ihleted. Míg egy regényben nem tanácsos túl sok műfajt ötvözni - legalábbis, véleményem szerint, elég nehéz feladat :D -, addig ha novellaírásra adtad a fejedet, ez sem okozhat gondot. Való igaz, a nagy műfaji keveredés itt sem tanácsos, de ezúttal több, rövid történet áll a rendelkezésedre, hogy kifejtsd a fejedben kavargó gondolatokat. Innentől kezdve pedig egyenes út vezet a több olvasóhoz - elvégre, mindenki más témát talál érdekesnek, szóval ha több sémában is kipróbálod magad, valószínűleg több embert vonzhatsz az oldaladra.


4. Nagyobb mozgásteret ad

Nyilván mindenki igyekszik a legtöbbet kihozni magából, ám a nagy maximalizmus olykor a visszájára sülhet el; például, amikor a kudarctól való félelem miatt elvetjük az újítás lehetőségét. Nos, mivel a novellás blogon több írás is megtalálható, máris kevésbé tűnik veszélyesnek ismeretlen vizekre evezni. Ha egy sztori nem lesz annyira jó, vagy népszerű, majd a másiknál összejön. Nincs meg az a félelem, hogy mi van, ha az olvasóknak nem tetszik az adott téma, elvégre, ez csak egy darab írás. Például, régebben rendesen paráztam attól, hogy egy valóságos ember bőrébe bújjak, aki nem csak a könyvek lapján, esetleg a laptopunk képernyőjén létezik. Aztán úgy voltam vele, egye fene, maximum beszólnak páran, hogy hat oldalban totálisan tönkretettem a Dylan Sprayberry-ről és Tyler Posey-ról kialakult képet, esetleg megkapom, hogy egy átlagos (feltörekvő) színész soha a büdös életben nem viselkedne így. Mindenesetre a tudat, hogy egy iromány miatt senki sem fogja megbélyegezni a blogot, segít kilépni a komfortzónádból. 


5. Fejleszti a fantáziát 

A legtöbb bloggernek van egy stílusa, ami megkülönbözteti a többiektől. Ez egy szuper dolog, mégis figyelnünk kell arra, hogy ne skatulyázzanak be! Egy novellás bloggal számtalan lehetőség nyílik meg előttünk, hogy több, különféle megoldást is kitaláljunk adott problémákra. Például én arra szoktam figyelni, hogy a karakterek személyiségétől függően, mindenki máshogy menjen keresztül a szenvedésein. Volt, aki igyekezett megőrizni a nyugalmát (Toby), más hamar feladta a harcot (az öngyilkos lány), volt, aki sosem adott hangot az indulatainak (Aiden), de olyan is, aki viszonylag gyorsan  kifakadt (Jackson). Ezekhez a szituációkhoz pedig szükség volt ahhoz, hogy minél több, sokszínű karaktert hozzak létre, ami akarva-akaratlanul is megtornásztatta a fantáziámat.



6. Nincs meghatározott sorrend 

Egy regény fejezeteit nem dobálhatod fel hasraütés-szerűen a blogodra. Mégis, hogy nézne már ki, ha az első bejegyzésben ölnék meg a polgármester feleségét a nyaraláson, a másodikban lepleződne le a gyilkos, a harmadikban kiderülne, hogy a szereplők elutaznak, az utolsóban meg a segítségükre sietne egy detektív? Bármilyen módszert is alkalmazol a részek megírásához, a történet oldalára számozás szerint kell őket feltöltened. Ezzel szemben a novellás blogra azt teszel fel, akkor, amikor kedved tartja. Egy hónapja írtál egy The 100-fanficet, de úgy érzed, még várnál a közzétételével az új évad indulásáig? Király! Akkor töltsd fel a kislábujjgyilkosról szóló novelládat, amit tegnap fejeztél be! Mivel a történetek nem kapcsolódnak egymáshoz, nem kell tartanod attól, hogy a követőid nem fogják megérteni őket. Sőt, ha úgy hozza a helyzet, még félre is tehetsz egy írást, ha nincs hozzá ihlet, és belekezdhetsz egy másikba - tudod, nem köt a sorrend.



7. Közelebb hoz az olvasóidhoz

Mindennel, amit írunk, önkéntelenül is elárulunk kisebb-nagyobb infókat magunkról. Az én tudatalattim például rendszeresen szúr be olyan dolgokat a novelláimba, amik velem is megtörténtek, vagy rám is jellemzőek - hogy egy egyszerű esetet említsek, A különleges-ben Dávidnak gyömbérillata volt, ami tetszett Dórinak. És láss csodát, én is imádom azt az illatot :D Aztán ott van a Vérfarkas kerestetik Carolja, aki, a barátnőm állítása szerint, hihetetlenül hasonlít rám, már ami a sorozat és a színészek iránti imádatot illeti. Az is igaz, hogy stresszhelyzetben én is nehezen fejezem ki magam. Meg aztán, nagyon bírom a filmekkel/könyvekkel kapcsolatos elméleteket, amiből a Nyárölő-ben is akadt egy pár. Lefogadom, hogy ha nagyon beleásnám magam a témába, minden novellámban találnék pár rejtett utalást a személyemre vonatkozóan. Néha nagyon vicces tud lenni, amikor valaki leírja kommentben, hogy mennyire hasonlít egy szereplőre valamiben, nekem meg leesik, hogy "Jé, ez rám is igaz." Ezt általában meg is osztom a kommentelővel, ami kicsit közelebb hoz hozzá. Legalábbis, engem mindig jó érzéssel tölt el, ha kiderül, hogy van bennem és egy másik bloggerben, akinek olvasom az írásait, valami közös. Ettől sokkal emberibbnek, kézzel foghatóbbnak tartom az adott személyt. Már nem csak egy arctalan író a történetével. 


8. Segít megismerni önmagad 

A novelláinkban furcsábbnál furcsább helyzetekbe keverjük a karaktereinket - ez adja a történet zamatát, amire az emberek felkapják a fejüket. Mint ahogy azt az 5. pontban is említettem, a szereplők nagy valószínűséggel máshogy reagálnak a váratlan fordulatokra. Te pedig kiválaszthatod, melyikük nézőpontjával értesz egyet. Egyre többször veszed észre, hogy kevésbé izgulsz a kínos, furcsa, nem mindennapi szituációkban. Ez arra vezethető vissza, hogy a novelláid által viszonylag rövid idő alatt, több ember életébe is betekintettél, kitapasztaltad, ők hogy oldják meg a problémáikat, hogy reagálnak bizonyos helyzetekre, beszólásokra. Hogy egy személyes példát hozzak, (amiből, remélem, még nincs nagyon elegetek :D) megfigyeltem magamon, hogy amióta többet foglalkozok a novellázással, könnyebben jönnek a frappáns válaszok, illetve már attól sem félek, hogy valakinek nyíltan megmondjam a véleményem, hogy aztán elsimítsuk a konfliktusokat. Az írás során kitapasztaltam, mik azok az eszközök, amivel hatni lehet az emberekre. Nem egyszer fordult már elő, hogy miközben bepötyögtem egy sort a laptopomba, rájöttem, hogy amit írtam, nem csak az adott főhősre vonatkozik, hanem rám is, és nem ártana elgondolkoznom bizonyos kérdésekről.


9. Egy hely, ahol önmagad lehetsz 

Ha úgy tetszik, a második otthonod. Egy novellás blog több lehetőséget rejt magában, mint azt elsőre hinnéd. Természetesen szó sincs arról, hogy itt (vagy, az internet bármely eldugott bugyrában) kellene élned az életed, szarva fittyet hányva a külvilágra, de azért abban mindannyian egyetérthetünk, hogy ezeken a helyeken az emberek könnyebben megnyílnak az olvasóiknak. Itt nincsenek korlátok, senki és semmi nem feszélyez. Arról írsz, amiről szeretnél. Egy történetes, vagy akár egy designer blog kereteibe nem feltétlenül passzol egy rögtönzött, fangörcsökkel teletűzdelt élménybeszámoló a kedvenc bandád korcentjéről, mint ahogy egy TAG sem feltétlenül állja meg a helyét, bármennyire is kapcsolódik az adott íráshoz. A novellák azonban eltérő témájúak, így azt sem várja el senki, hogy mindig ugyanabban a műfajban publikálj a blogodon. Azt írsz, amit csak szeretnél. És igen, vannak pillanatok, melyeket lehetetlen szó nélkül hagyni. Nem a mérgezőek, hanem azok, amik feltöltenek, és hozzáadnak valamit a többi író, blogger, olvasó életéhez - legyen az egy könyvajánló, egy interjú a kedvenc íróddal, akire felnézel, egy vers, egy bakancslista, vagy a MATT esetén, egy levél a kedvenc sorozatodhoz, vagy egy élménybeszámoló a blogger barátaiddal megejtett találkákról. A lényeg, hogy TE legyél az. Vagy, az már sokkal inkább mindenes blog, mint novellás? Fogalmam sincs, bocsi :D De az biztos, hogy itt nem kell szégyenkezned semmi miatt - elvégre, Téged tükröz ez az egész. Nincs értelme a megjátszásnak, és a novellás blog nemigen ad erre lehetőséget.

****

 Nos, ennyi lenne a kis cikkem. Igazából az volt vele a célom, hogy beavassalak Benneteket néhány "kulisszatitokba", ha úgy tetszik, illetve, hogy meghozzam a kedveteket egy novellás blog nyitásához. Komolyan, szerintem hatalmas élmény, amit - félelmek ide, vagy oda - mindenképpen érdemes kipróbálni. Egyúttal, tudom, hogy szinte mindig leírom, de még egyszer szeretném megköszönni, hogy az elmúlt fél évben mellettem voltatok, kedves szavakkal, dicséretekkel, és szuper ötletekkel támogattatok. Nem szokásom elcsépelt idézetekkel dobálózni, de mégis, azt kell mondjam, szerintem az írók semmire sem mennének az olvasóik nélkül - még az olyan zöldfülűek sem, mint jómagam. Szóval köszönöm szépen. Mindenkinek. Mindent. Nagyoooon.<3 

Ölelés -és csókáradat: 

Maja *hihetetlenül-boldog-és-felpörgött* Tankwall 

2018. január 23., kedd

Gyilkos bőrdzsekiben

Sziasztok! 
Néhány nap, és a blog betölti a hatodik hónapot. Erre csak annyit tudok mondani, hogy azta'! Tudom, nem egy nagy szám, de nekem mégis olyan hihetetlennek tűnik. Nem azért, mert nem terveztem vele hosszútávra, egyszerűen csak mert brutálisan gyorsan elhaladt ez az idő. Egyébként, ha minden jól megy, majd lesz egy "különkiadás" szerű ezzel kapcsolatban, vagy erre alapozva. Ez viszont nem az, hanem egy novella. Ugyanúgy TW-s, és igeeeen, megint az egyik kedvenc shipemről szól. Bár ezt a sorozat készítői is támogatták, azért hagytak pár megválaszolatlan kérdést maguk mögött a jeleneteikkel. A novellában ezekre próbáltam választ adni. Remélem, sikerült:) 
Jó olvasást! 

Maja 

Tartalom: Jackson unja a londoni fényűző életet, úgyhogy a féktelen bulizás helyett inkább a tetőn gondolkozik. Mint kiderül, nem csak a múltban vonzotta a veszélyt...
Szereplők: Jackson Whittemore, Ethan Steiner 
Időpont: 2018. január
Egyéb megjegyzés: -

****

Jackson Whittemore egy húzással kiürítette a poharat, majd egy hanyag mozdulattal a pultra ejtette az ital árát. Meg se várta, hogy a lány megköszönje a díjat, esetleg azért hálálkodjon, mert nem tart igényt a visszajáróra. A fekete szépség a parti kezdete óta csorgatta rá a nyálát. Elég volt a pult kétméteres körzetébe kerülnie, máris bezsebelt tőle pár flörtölő pillantást, na meg a bájaiból is többet mutatott meg a fiúnak, mint másoknak.
Pechjére azonban a vendéget hidegen hagyta a viselkedése. A kanimából lett kiméra sokat tapasztalt az elmúlt két év során, amit az angol fővárosban töltött. Megtanulta használni az erejét, sőt fejlesztette is azt – minden értelemben. A természetfeletti képességek, és azok kezelése a csábítást is megkönnyítették. Igaz, titkolta a valódi kilétét, de az önbizalmát felerősítette a tudat, miszerint ha úgy hozná a sors, bárkit el tudna tenni láb alól. Márpedig a lacrosse-csapat egykori kapitánya a középiskolában sem volt híján az önbizalomnak…
Most mégis szenvedett. Érezte, hogy hiányzik valami, de nem tudta megmondani, mi az. Egy külső szemlélő azt hihette volna, mindene megvan, amit egy korabeli srác kívánhat: kocsi, lakás, sportiskola, haverok, bulik, és még a nők is megőrülnek érte. Néha maga Jackson sem értette, miért nem boldog. A teremben lévőkkel ellentétben nem ugrált önfeledten, nem kutatott egyéjszakás kalandok után, de még csak nem is szándékozott részegre inni magát. Na, nem, mintha lett volna rá lehetősége – a szervezetének hála, ha a terem összes alkoholját magába öntötte volna, akkor is színjózanul ér haza. Még csak el sem homályosodik a látása.
Régi szép idők, gondolta egy gunyoros mosollyal az ajkán, miközben leperegtek előtte a részeges esték, amit emberként élt át. A szeme sarkából látta, hogy egy lány felé közeledik. Úgy tűnt, őt nem áldották meg Jacksonhoz hasonló képességekkel az égiek – pontosabban szólva, Derek Hale –, tántorgó mozdulatai elárulták, hogy aznap éjjel nem vetette meg az ital nyújtotta örömöket. Minden jel arra utalt, hogy kevésnek találta az efféle élvezeteket. A fiú úgy sejtette, ismeri. A barna, loknis hajjal már találkozott, meg azzal az undorító, rikító rózsaszín blúzzal is. Talán őt szedte fel két hete? Vagy ez az, akivel a parkban csinálta? Esetleg a recepciós csaj abból az étteremből?
Az emlékei elpártoltak tőle, pedig még mindig józan maradt. Rádöbbent, hogy gyakorlatilag tök mindegy, mikor, hol, hogyan szerezte meg a lányt. Hiszen olyan volt, mint az összes többi: szexi, magabiztos, gazdag, és sötétebb, mint Beacon Hills valamennyi halálesete egybevéve. Hogy elkerülje a találkozást, a ruhatárhoz ment  Kicsit aggódott, hogy még ide is követni fogja a vadász, így nem pazarolta az időt. Szerencsére azonnal kiszúrta a bőrdzsekijét, azzal a folyosó felé vette az irányt. Egy csapattársának hála, aki a bulit szervezte, könnyedén kiismerte magát az épületben. Nem tervezett ilyen korán lelépni, de a benti őrület elvette a kedvét az összejöveteltől. Nyugalomra vágyott, és pontosan tudta, hol kaphatja meg azt.
Egy lépcsőn keresztül jutott a tetőre. A hideg levegő megcsapta az arcát, a kora tavaszi szellő pedig tökéletesen beállított séróját ostromolta. Nem zavarta különösebben. Voltaképpen már semmi sem hozta lázba. Eltűntek a természetfelettivel kapcsolatos megpróbáltatások – amióta maga mögött hagyta a szülővárosát, senki sem próbálta eltenni láb alól. Sorra nyerték a csapatával a meccseket, mindenki tátott szájjal figyelte, ahogy ilyen fiatalon letarolja a környék letapasztaltabb játékosait. Bár eleinte jelentett némi izgalmat az egyenlőtlen játék, mára egy csöpp kihívás sem rejlett benne. Ugyanígy állt a magánélete is. Azt kapott meg, akit csak akart. Néhányan inkább meghaltak volna, mintsem hogy kihagyják az ágyában töltött órákat. A srácok, akikkel együtt lógott, nem győztek álmélkodni a sikerein.
Jackson Whittemore-ral bárki, bármikor cserélt volna. Jobban irigyelték, mint Beacon Hillsben. Sokan imádták, még többen gyűlölték, de abban mindenki egyetértett, hogy megfogta Isten lábát az adottságaival. Pedig, ha akár csak sejtették volna, min ment keresztül pár évvel ezelőtt, mindjárt megváltozott volna a véleményük.
Engedte, hogy a tüdeje megteljen levegővel, aztán szabadjára engedte a légáramlatot. Arra gondolt, mit szólna Lydia, ha most látná. Vajon ő is felszínesen ítélné meg? Elvégre, a kapcsolatuk alatt is leginkább csak magával törődött. Bár, szó, ami szó, ez Jacksonról is elmondható. Mindenki úgy tekintett rájuk, mint a suli álompárja. Ők voltak Mr. és Mrs. Tökély. A lacrosse-csapat jóképű kapitánya, meg az évfolyam legdögösebb csaja… Jackson kínosan felhorkantott, ahogy arra gondolt, mennyire mást várt ettől az egésztől. Abban bízott, a természetfeletti képességek majd megváltoztatják. Izgalmasabbá teszik az életét. Ahhoz képest nagy zuhanásnak nézett elébe. Amióta Anglia fővárosába tette a lábát, egyszer sem beszélt a természetfelettiről. Egyedül tanult meg minden praktikát. Egyedül dacolt a teliholddal, egyedül fékezte meg a gyilkos ösztöneit, egyedül járt utána a fajtáját övező titkoknak. Egyedül volt. Sehol egy őszinte mosoly, kérdés, segítség.
Sehol semmi.
A zsebébe csúsztatta a kezét. Ha egyszer Derek idetolja a képét, szétrúgom a seggét. Legalább történne is valami. Vizualizálta a jelenetet. Dühös, erőltetett mosoly kúszott az ajkaira, ahogy arra gondolt, hogy az alfáját püföli. Valahol mélyen persze tudta, hogy nem ő tehet arról, hogy itt kötött ki. De könnyebbnek tűnt mást hibáztatni.
A képzeletének az ujjaihoz érő doboz szabott határt. Értetlenül emelte ki a zsebéből az aprócska tárgyat. Mindössze néhány lámpa pislákolt az utcán, de ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy felismerje a szerzeményét. A doboz cigaretta láttán halkan elkáromkodta magát. Sosem gyújtott rá, még a legnehezebb időkben sem. Biztos valami gyökér csempészte bele a zsebébe, hogy aztán elterjesszék róla, hogy füves cigit szív, attól akkora király a pályán. Jackson mindössze az agya legkisebb szegletében jegyezte meg, hogy talán, esetleg, kivételesen ő volt az a gyökér, aki más dzsekijét vette fel.
Szitkozódva indult a bejárat felé. Ám alig tett meg pár lépést, máris furcsa bizsergést érzett a tarkóján. A fejében bekapcsolt a vészjelző, pont úgy, mint amikor megtalálta Scott szétszakadt kesztyűjét, aztán észrevette a közelben ólálkodó Dereket. Valami megváltozott. Megfeszítette az izmait, beleszippantott a levegőbe, és mielőtt felfoghatta volna, mi történik, egy alak vetődött rá a sötétben.
Megnyúlt karmai néhány milliméterre súrolták a fiú nyakát. Ha nincs résen, talán már halott lenne. Még szerencse, hogy időben kapcsolt. Éles üvöltés tört felszínre a torkából, a szeme pedig gyémántkék árnyalatba borult. Támadója láttán hosszú, méreggel teli karmai is elővillantak, gyilkos fegyverként szolgálva az életét – amit egysíkúsága ellenére sem adott volna fel.
Gyakorlott mészárossal állt szemben. Az ismeretlen ordítása harangszóként hatolt az éjszakába. Tétovázás nélkül vetette magát a fiúra, ezúttal a felsőtestét célozta meg. Hegyes karmai Jackson bőrdzsekije alá furakodtak, a világoskék ingjén át a bőrét karcolták. Ő meglendítette a karját, és egy egyenes ütéssel eltörte a másik állkapcsát. Természetesen nem hitte el, hogy ennyivel megnyeri a párbajt. A másik a légcsövébe bokszolt, majd az arca felé közelített. Hófehér szemfogai megvillantak a sötétben, amikor lecsapott a ragyogó szempárra. Kevesen múlott, hogy nem vakította meg Jacksont örökre. Ha nem hunyja le a szemét, talán sosem jön rá, ki is tört az életére.
A karmok a torka felé közelítettek. Az érintése nyomán kiserkent a vére, az émelyítő szag valósággal elhomályosította az elméjét. Könnyűszerrel végzett volna az illetővel, ha a kanimák első számú szabálya nem lebeg előtte. Figyeld a szívverését. Várd meg, míg elbízza magát. Öld meg!
Bam-bam. Nem állt meg a torkánál, a szívét kereste. Ezek szerint biztosra akart menni. Bam-bam-bam. Eltépte az ingjét. Jackson hallotta, ahogy a gombok szanaszét gurulnak a párás talajon. Bam-bam-bam-bam-bam. A fogát csikorgatta, prüszkölt, mint egy megvadult bika. A tenyere végigsiklott Jackson mellkasán. A fiú biztosra vette, hogy a támadás nyomait még órák múlva is magán viseli majd. Ez a seggfej viszont örökre.
A merénylő teste megemelkedett. A kiméra szinte látta maga előtt, ahogy a magasba lendíti a karját, hogy aztán egy sátáni kacaj kíséretében lecsapjon az áldozatára. Csakhogy az áldozat ezúttal gyorsabbnak bizonyult. A következő pillanatban egy ragacsos, nyálkás végtag szorult a támadó nyakára, majd egy könnyed mozdulattal a falnak taszította a fiút. A hangokból ítélve újabb törésekkel gazdagodott a kis akciója következtében.
Jackson tudta, hogy csak akkor menekülhet meg, ha végez vele. Kár, hogy az oldalát furdalta a kíváncsiság az illető kilétével kapcsolatban. Elvégre, évek óta tartózkodott Londonban, de semmi érdemlegesbe nem keveredett. Beacon Hillsben sosem látott napvilágot, hogy ő végzett az úszócsapat tagjaival, és Isaac apjával, mint ahogy Matt halálát is balesetként könyvelték el a seriffhivatalban. Senkinek nem állhatott érdekében a másvilágra küldeni.
Tudta, hogy nyerésre áll; sőt, fejben már el is könyvelte magának a győzelmet. Lassan, gúnyosan közelítette meg a földön heverő alakot. Ki akarta élvezni a mámor minden egyes pillanatát. Na, nem úgy, mint az az idióta tette. Nem tudta, mióta erősítette a vérfarkasok táborát, de újoncnak tippelte. Esetleg olyannak, akit csak a bosszú hajt, és megfeledkezett a természetfeletti alapvető szabályairól.
A galléránál fogva nyomta a falnak. Kétségtelenül élvezte a fölényét, furcsa büszkeség töltötte el, amikor a támadója nyakánál pihenő karmait figyelte. Most tudatosult benne, hogy egyetlen mozdulata is a másik életébe kerülhet. Úgy tervezte, amint magához tér, rögtön kérdőre vonja a történtekért, de a fiú keresztül húzta a számításait. Amint kinyitotta a szemét, Jackson hátra hőkölt. Nem engedte szabadon, de a szemöldöke a hajtövéig szaladt, a szívverése pedig mintha kihagyott volna egy ütemet. Volt valami abban az íriszben, ami nem hagyta nyugodni. Kicsit zöldnek tűnt, kicsit barnának, de semmiképp sem riadtnak. Sőt, úgy festett, mint aki tisztában van a hatalmával. Mint aki tudja, bárhogy is álljanak a dolgok, a végén úgyis ő kerül ki győztesként.
Emlékeztette valakire.
Jackson megrázta a fejét.
Nem valakire, hanem rá. Ő vizslatta mindig azzal a veszélyes, sunyi pillantással, amikor veszekedtek.
Újabb fejrázás. Komolyan Lydiához hasonlítom ezt az állatot, aki majdnem kitépte a torkomat?
– Rohadt életbe – motyogta a másik. – Te nem Dorian vagy.
Jacksont kevés választotta el attól, hogy a fiú képébe röhögjön. Így, hogy a markában tartotta, inkább szánalmasnak tűnt, mint veszélyesnek. Még a fogai is visszahúzódtak, és markáns arcvonásairól is lehullott az állati szőrzet. Ez azonban édeskevésnek bizonyult ahhoz, hogy a kiméra futni hagyja.
– Most jön a duma, hogy nem is rám vadásztál, mi? – húzta el a száját ironikusan. – Ennyire futja egy vérfarkastól? Vagy csak most kezdted a pályát? Mert akkor hülyébb vagy, mint hittem. Komolyan elhitted, hogy végezhetsz egy kanimával?
– Félreértés volt. Megesik – Azzal már lökte is volna el magától a gallérját markoló kezet.
Jackson erei a kétszeresükre tágultak, hallotta, ahogy a vénái hadjáratot indítanak a füle ellen. Dühös volt. Az alattuk tombolókra, Derekre, amiért átváltoztatta, a sekélyes exeire, Scottra, Stilesra, Mattre, sőt, egy kicsit még Lydiára is. Az ismeretlen merénylő jelentette az utolsó ütést a kövön. Miatta törtek felszínre az évek óta gondosan rejtegetett indulatai. Mit sem törődve az esdeklő pillantással, újra a kőépítménynek taszította a vérfarkast, majd a füléhez hajolva suttogni kezdett.
– Félreértés, mi? Az angoloknál így megy, kinyírtok valakit, aztán ráfogjátok, hogy félreértés? – Ha józan ésszel gondolkozik, megrémült volna a saját hangjától. Szinte már sziszegett, akárcsak kanima korában. – A világ másik végéről jöttem, haver. Ott nincsenek véletlenek. Senkit sem tesznek el csak úgy láb alól. Kell, hogy legyen egy ok, amiért megpróbáltál megölni.
Bam. Bam. Bam. Zavarta, ahogy zakatolt a szíve. Zavarta, hogy félni lát valakit a fajtájából. Legjobban mégis az idegesítette, hogy őrlődött. Tudatosan még nem ölt meg senkit. Valahol, mélyen, sejtette, hogy egyszer sor kerül majd a vérontásra, de közel sem így képzelte el a szituációt. Egy lepukkant tetőn végezni egy szánalmas fiúval, aki ráadásul alig lehet idősebb nála… Nem valami nagy teljesítmény.
– Halljam! – ripakodott rá néhány másodperc elteltével. – Egy egyszerű kérdés. Miért. Akartál. Megölni. Egyáltalán, tudod, mit csinálsz, vagy valami szarházi csicskáztat?
Most jelentkezett először változás a viselkedésében. Megemelte az állát, a tekintetével a világos íriszt kereste. A haladás ellenére Jackson nem nyugodott meg, sőt, csak még inkább felment benne a pumpa. Látta, hogy mi jár a másik fejében. Már nem rettegett tőle, hanem úgy vizslatta, mintha neki, Jackson Whittemore-nak hiányozna egy kereke.
– Valamit benéztél, haver. Én a szagot követtem, semmi több – A hanglejtése cinizmust hordozott magával, ám az arcvonásai meg sem rezdültek. – Kilóméterekről érezni a bűzöd... Biztos a pikkely teszi, meg a cigi. Bakker, de utálom, hogy mindig a legbüdösebbek tesznek keresztbe a falkának!
– A ku…
Elharapta a káromkodást. Gyorsan megrázta a fejét, majd szabad ujjaival a zsebéhez nyúlt. A doboz tapintása ezúttal sokkal forróbbnak tetszett, mintha csak megkésve próbálta volna figyelmeztetni a veszélyre. Szóval így értette az edző bá’, hogy ez a szar akkor is megölhet, ha nem használod. Ordítani támadt kedve, ahogy felrémlett előtte a kapkodásának miértje. Ha nem mászik rá az a csaj, nem veszi el más kabátját – aki történetesen egy pszichopata elsőszámú célpontja –, és ez az egész nem történik meg. Pech, hogy sosem arról volt híres, hogy elkerülje a veszélyt.
– Bocs, elengednél? – fészkelődött a foglya. – Nem érek rá egész nap.
– Ja, vágom – biccentett lekezelően. – Még ki kell nyírni egy embert.
– Kanimát – érkezett a tudálékos javítás. – Nem ugyanaz.
A zsigereiben érezte, hogy nem hagyhatja annyiban. Mégis elengedte az izzadtságtól nedves gallért. Lehunyt szemmel hallgatta az egyenletlen légzést, miközben egyre csak az otthona járt a fejében. Pontosabban, az utolsó év, amit ott töltött. Mindenhol azt olvasta, ha a kanima farkasalakot ölt, elfelejti a nyálkás szörnyként elkövetett gyilkosságait. Neki ez nem sikerült. Néhanapján még mindig felrémlettek előtte az áldozatok arcai. A férfi, akit a felesége szeme láttára gyilkolt meg. A lány, akire egy szórakozóhelyen csapott le. Isaac apja, ahogy kirántja a kocsiból, és az életéért könyörög. Mindenről ő tehetett. Ráfoghatta Mattre, rá is fogta, és mindennek elhordta a néhai fotóst, de az éj leple nem hagyta nyugodni. Folyton őket látta, akiktől elvette a legdrágább kincsüket. Őt átkozták a tetteiért. Nem Dereket, Scottot, vagy Mattet, hanem őt, akinek a kezéhez tapadt a vérük.
– Miért teszel úgy, mint aki bármit is tud a kanimákról?
Maga is meglepődött, amiért utána kiáltott. Nem akart erről beszélni. Szíve szerint kitépte volna a testéből azt a darabot, hogy lehajítsa az épület tetejéről. Talán akkor mindent elfelejthetne. Mindent…
– Dorian hetek óta hajkurássza a falkát – válaszolt úgy, mintha csak az időjárásről kérdezték volna. Színtelen, egyszerű, mégis laza hangon. Jacksonon hideg borzongás lett úrrá, amikor megfordult, hogy újfent a szemébe nézzen. – Már hármunkat megölte. Szerintem nem kérdés, mit kell tennünk. Eddig csak hátráltattál, és ahogy elnézem, a továbbiakban is ez a célod. Persze, ha felajánlanád, hogy segítesz megkeresni a sorstársadat…
Most szakadt el a cérna. Jackson tudta, hogy ítélik meg a természetfelettiek. Beacon Hillsben mindenki félt tőle, szörnyetegnek tartotta, mert nem változott egyik pillanatról a másikra olyanná, mint ők. Mindenki zsigerből gyűlölte a kanimákat, de közben fel se merült bennük, mit érezhetnek belülről. Milyen lehet reménykedni, bízni a változásban, eredménytelenül. Vagy szembesülni azzal, hogy te állsz egy tömeggyilkosság hátterében.
Üvöltött. Úgy ordított, mint még soha azelőtt. A zöldes-barna szemek meg csak nézték, töretlenül figyelték, mintha minden egyes szavát örökre az emlékezetükbe próbálnák vésni.
– Azt hiszed, ezt akartam? Egy kibaszott óriásgyíkként öldökölni egy idióta nyomorék irányítására? Vérfarkas akartam lenni, bazdmeg, nem valami elcseszett utánzat! – Közelebb lépett a fiúhoz, majd lökött rajta egyet. – Tudod, nem mindenki gerjed a vérre. Azt mondod, félreértésből végeztél volna velem? Pusztán véletlenül? Lehet, hogy neked nem fájt volna, hogy kinyírsz egy ártatlant, de nekem… – Nem fejezte be. Megrázta a fejét. Miért mondja el mindezt egy őrültnek? – Mindenről, amit látsz, McCall tehet. Nem csak ő, de vele kezdődött minden. Ha aznap éjjel nem mászkál az erdőben a gyökér haverjával…
– Scott McCall változtatott át?
Egyre inkább úgy vélte, szórakozik vele. Kár, hogy a humora nem nyerte el a tetszését.
– Legalább a magadfajtához konyítanál egy kicsit – vetette oda foghegyről. – McCall mázlista, de nem gyilkos. Az a gyerek akkor sem ölne, ha az élete múlna rajta. A béták pedig nem...
– Nos, amikor legutóbb láttam – vigyorodott el a másik. –, nem úgy festett, mint egy béta.
Jackson lelkét gonoszkodó káröröm töltötte el a hír hallatán. A legnagyobb higgadtsággal vallotta be magának, hogy igenis feldobta a hír, miszerint Scott sem akkora szentlélek, mint ahogy azt mutatta.
– Na, mi van, még ő is bemocskolta a kezét?
Ezúttal a támadójára került a sor, hogy egy elnéző, mégis gúnyos mosollyal reagálja le a hallottakat. Lassú léptekkel közelített felé, és csak akkor állt meg, amikor a szája a kiméra fülét súrolta.
– Miért teszel úgy, mint aki bármit is tud az alfákról? – Jackson nem mozdult. Attól tartott, ha akár egy milliméterrel is megdöntené a fejét, túl közel kerülne a sráchoz, aki alig negyed órával ezelőtt még a vérére pályázott. – Attól, hogy láttál pár filmet, meg váltottál két szót néhányukkal, még nem leszel okosabb. Én éveket töltöttem velük. Nekem elhiheted, sokkal árnyaltabb a helyzet, mint elsőre tűnik.
– Éveket?
Óvatosan húzódott el tőle, hogy felvegye a szemkontaktust. Nem azt kapta, amit várt. A mély írisz nem rejtett magában nagyképűséget, büszkeséget, nosztalgikus örömöt, mindössze a fájdalom sötét tüze lobbant meg benne egy pillanatra. A lacrosse csapat sztárja önkéntelenül fonta keresztbe a karját. Egyre kevésbé tetszett neki ez az egész. A hatodik érzéke azt súgta, jobban járna, ha lelépne. Míg mielőtt belerángatják valamibe, aminek nem szeretne a részesévé válni.
– Túl hosszú időszak, túl sok veszteséggel – biccentett komótosan. – Nem szívesen beszélek róla.
– Ha mindez igaz lenne – mormogta az orra alatt. –, akkor nem hoztad volna szóba. Nincs szükség felesleges drámázásra, ezzel nem győzöl meg. Az előbbi például úgy hangzott, mintha azon rinyálnál, hogy dobott a csajod. Előfordul. Majd lesz másik – rántott egyet a vállán. – Más, mint ő, de lesz. Mármint, ha nem azzal kezded az ismerkedést, hogy kitéped a torkát.
Váratlanul érte a reakció. A fiú először felvonta a szemöldökét, aztán a homlokát ráncolta, majd váratlanul ravasz mosoly kúszott az ajkaira. Látszott rajta, hogy másodperceken múlik, hogy nem röhögi el magát. Jackson egyre erősebben gondolkozott rajta, hogy beutalja a legközelebbi diliházba.
Újabb fejrázás. Nem értette, miért maradt vele, miért nem ment vissza a ruhatárba a dzsekijéért. A végén még egy agyhalott vérfarkas rászáll. Úgy döntött, nem pazarolja az idejét a támadójára. Mindketten tudták, ki kerülne ki győztesen egy újabb merénylet esetén. Jackson ráérősen sétált a bejárat felé, bízva abban, hogy az elmúlt percek történései mindössze a képzeletében játszódtak le, amikor egy megtört hang kúszott a fülébe.
– A feltételezéseiden nevettem, nem azért, mert átvertelek – Habozott. – Tényleg sok veszteség ért. Az egyikük azzal búcsúzott tőlem, hogy „Ez Beacon Hills!” Most már értem, mire gondolt. Az a város mindenkit tönkretesz.
– Ha egyetlen nevet mondanál – kiáltotta Jackson unottan. – Egyetlen embert, akit talán ismerhettem, és meghalt, akkor esetleg hinnék neked.
Nem, mintha bármin is változtatna.
Máshogy vette a levegőt. Türelmetlenül, mint aki a maga mögött hagyott hullaerdők fái közt kutat. A szívverése csak egy pillanatra gyorsult fel, feltételezhetően akkor, amikor a számára fontos embereket vette sorra. Aztán egyre csak lassult. Végül teljesen nyugodtan, mintha a bolti árukról cseverésznének, ejtette ki annak az embernek a nevét, akiről Jackson a levadabb rémálmaiban sem feltételezte volna, hogy már nincs köztük.
Allison Argent.
Megtántorodott, mintha egy ólomsúllyal vágták volna fejbe. A két szó megvadult méhkasként hálózta be az agyát. A szavak elpártoltak tőle, a vére meglódult az ereiben, és még a látását is elvesztette egy pillanatra. Azt kívánta, bár örökké így maradna. Magatehetetlenül. Bénán, mint egy utolsó senkiházi. Vakon, az örökkévalóságig. A lelke mélyén tudta, semmit sem segítene. Ugyanúgy kísértenék az áldozatai. Ugyanúgy látná Allisont, érezné az illatát, viszonozná a mosolyát, versenyt úszna vele, elfuvarozná a suliba éjnek évadján, csak mert az idióta pasija elhagyta a telefonját, aztán még ő nyugtatná a szekrényeknél kuporogva. Látná élni.
És látná meghalni.
Nem érzékelte az idő múlását. Nem tudta, mikor történt. Mit csinált, amikor a legjobb barátja kilehelte a lelkét? Éppen a fajtája után nyomozott, egy plázacica ágyában hempergett, vagy megnyert egy meccset? Egy biztos: semmit, amivel megmenthette volna.
Lelépett Londonba. Szó nélkül maga mögött hagyta a hazáját. Azzal nyugtatta magát, a többiek tudják, mit csinálnak, neki magával kell törődnie. Azzal, hogy helyrehozza az életét, és megtanulja kezelni a képességeit. Az önzősége elvette tőle a lányt, akit a húgaként szeretett.
Nem érdekelte, mi történt. Tisztában volt vele, ha a zöldes-barna szemű sráccal lóg, előbb-utóbb fény derül az igazságra. De még nem állt készen rá. Így is túl sok információhoz jutott ahhoz, hogy úgy tegyen, mintha mi sem történt volna.
Mégis, az egyik gondolat felül kerekedett a többin. A „Mi lett volna, ha…” kezdetű, kedvgyilkos monológ.
Nem akart többé ilyet. Nem bírta volna tovább folytatni, amit elkezdett. Meg akarta mutatni, hogy képes a változásra – és nem csak úgy, mint a többi természetfeletti.
– Segítek elkapni Doriant – nyögte ki végül. A tekintete a semmibe révedt, mintha onnan olvasná a szavakat. – Egy feltétellel. Nem ölheted meg. Elkapjuk, de nem bántjuk. Visszatérítjük.
A srác arcán továbbra sem tükröződtek az érzelmei. Egy hanyag mozdulattal a zsebébe nyúlt, előhalászott egy tollat és egy jegyzettömböt, aztán gyors, kecses mozdulatokkal felírt valamit a sárga lapra.
– Majd hívj – nyomta Jackson kezébe a cetlit.
Szó nélkül tervezett lelépni, pont úgy, mint ahogy a lacrosse-csapat legnépszerűbb játékosa tette sok évvel ezelőtt. Még szerencse, hogy a kiméra időben kapcsolt, és újdonsült ismerőse után kiáltott. Persze, csak azután, hogy magára öltötte jól ismert, megtörhetetlen álarcát.
– Nagy kérés lenne – gúnyolódott. –, hogy megmondd a neved? Csak hogy ne pszichó seggfejként szerepelj a névjegyeknél.
A távolodó alakot megvilágították a lámpák fényei. A horizonton utat törtek maguknak a felkelő Nap első sugarai. Az egyik pont az arcát érintette, még ragyogóbbá varázsolva ezzel a hófehér fogakat.
– Ethan.
Azzal beleveszett a hajnalba, magára hagyva a kanimát. Miközben Jackson a kissé döntött számokat tanulmányozta, egy apró görbület jelent meg a szája szélén.
– És én még hiányoltam az izgalmakat…

2018. január 12., péntek

Interjú Bobóval

Maja Tankwall: Mi teszi Bobót Bobóvá? 

Bobó Sz.: Ha más bloggerinákat kérdeznél erről, valószínűleg azt mondanák, hogy az idiótaságom, és a kicsit se cinikus jellemem. De ha én válaszolok erre a kérdésre, akkor az úgy hangzik, hogy Bobót a kreativitás és az alkotás viszi előre az életben, emiatt lehet az az ember, akit most Bobóként ismerünk. (Nem, nem vagyok skizofrén, csak néha beszélgetek a hercegnő énemmel, de erről senkinek sem kell tudnia.)


M. T.: Mint tudjuk, a Két dollár öt cent című novellád a bloggerkarácsony keretében készült el. Ha jól emlékszem, rengeteg más párost is felsoroltam a kérdőívben. Miért pont Matheóra esett a választásod? Hogy alakult ki a fejedben a történet?
  
Bobo Sz.: Tanúsítom, hogy több párost is megemlítettél, de be kell ismernem, hogy az első név, amin megakadt a tekintetem, az Theoé volt. Nem volt kérdés, hogy ő lesz a cseresznye a habos tortán. Ezek után már csak azt kellett eldöntenem, hogy milyen ízű rétegekkel támasszam alá Theo nem mindennapi zamatát. Mivel írtad, hogy teljes bele vagy esve a Matheo shipbe, így ez is elég hamar eldőlt, mellé körítésnek pedig a Liammel való barátságát tökéletesnek gondoltam. Szinte azonnal tudtam, hogy a történet támasztéka ez a fogadós szál lesz, mert a karakterek közötti vibrálásból erre asszociáltam. Már a sorozatban is imádtam a kis civakodásaikat, szerettem volna ezt kihangsúlyozva alapozni meg a történetet. Liam is ezért illett bele az összképbe, mert a Theoval való kapcsolata olyan, mint egy hurrikán; nem tudhatod, mit fog legközelebb elsodorni. 


M. T.: Theo különleges karakter. Lehet utálni, lehet imádni, de azzal bizonyára minden Teen Wolf-fan egyetértene, hogy nehéz kitalálni, mi is járhat a cuki kis fejében. Te viszont zseniálisan bemutattad a gondolatait. Hogy sikerült ilyen jól megragadnod a személyiségét?

Bobo Sz.: Az az óriási titkom, hogy nagyon sokat szerepjátékoztam (itt az írós fajtára gondolok). Rengeteg jellemű karakterem volt, és egyikük sokban hasonlított Theóra. Ahogy te is mondtad, csak utálni vagy szeretni lehetett, és nem volt köztes átmenet. Ez a régi karakter segített átszellemülni Theová. Na meg, mikor a sorozatban ő volt éppen képernyőn, csak rá koncentráltam, konkrétan már lehetnék Theo szakértő, theológus. Azt szeretem a karakterében, hogy sokrétű pl. Scottal szemben, akit az egész sorozat alatt egy cél vezérel, míg Theo valódi kételyek közt teng. Szerintem csak egy szeretethiányos fiú, akit sose dicsért meg az anyukája. (Úgy képzelem, hogy a húgát jobban szerették otthon, ezét ölte meg olyan könnyedén) És azért van rajta ez macsó álarc, mert igazából sebezhető, és érzékeny, de ezt még magának se meri beismerni.  


M. T.: Kicsit félve, kicsit poénból kértem erről a párosról novellát. Mert valljuk be, a kapcsolatukat kevesen támogatják, arra a logikátlan tényre hivatkozva, miszerint Theo meg akarta ölni Maliát. Te el tudtad volna képzelni, hogy összejöjjenek? Esetleg van még olyan shiped, amit a többség általában nem ért meg, vagy nem szeret? 
  
Bobo Sz.: Lássuk be, a szerelem és az utálat között vékony a határvonal, az érzések intranzitivitás vizsgálva. Ebből kiindulva, felmerül az emberben a kérdés, hogy mért is ne eshetnének (kézen fogva) át a ló túloldalára. Valószínűleg ha a sorozat készítői meglépték volna ezt a párost, a rajongók őrjöngtek volna, és a stúdiót hisztirohamot kapott lányok vették volna körül a "Scalia" (Scott és Malia - a szerk.) ship nevet üvöltözve. Úgy hiszem, ezzel az indokkal lett kivágva az ő szerelmük az epizódokból, bár szerintem kellően meglepő és váratlan fordulat lett volna, ami egy halálközeli fangörccsel ért volna véget részemről. (Az is meglehet, hogy ezért nem rakták bele, hmm...) Szóval én abszolút el tudtam volna képzelni a civakodásaikat egy kapcsolat formájában kivirágozva, ami engem biztosan a képernyő előtt tartott volna. Nem tudom, ki mit szeret, én elzárva élek a külvilágtól, nomád sorozatnéző életmódot folytatok, de ha van elvetemültnek mondható shipem, az Lysaac (Lydia és Isaac -a szerk.). Nem tudom ki mit gondol róla, szerintem cukik lettek volna. Bár akkor nem lenne Stydia (Stiles és Lydia - a szerk.), akikről viszont nem tudnék lemondani. Ja, meg természetesen a Thebo (Theo+Bobo) a legdurvább shipem, aminek leírásával atombombát dobtam az internet világára.


M. T.: Két dollár öt cent, Víz a jég alatt, Briefe aus der Totenlade... Az összes történetednek egyedi címet adtál, amire mindenki felkapná a fejét. Sokan - köztük én is - viszont rengeteget szenvednek, mire kitalálnak valami használhatót. Neked mi segít a címadásban?

Bobo Sz.: Általában a megérzéseimre hagyatkozom. A történet cselekményszála, mielőtt nekilátnék az munkának, már mindig kifejlett a fejemben, az apróbb fordulatokat persze írás közben csatolom a nagyobb etapokhoz. A történet ismeretében pedig már nem nehéz hangzatos címet adni. Arra szoktam törekedni, hogy az olvasó szeme megakadjon az elnevezésen, és elindítson benne egy asszociációs játékot. Szerintem egy jó cím meghatározó része a történetnek. Soha az életben nem kezdenék el olvasni egy olyan sztorit, amit megtoldottak az "Egy átlagos lány naplója" vagy "Az osztálytársam a barátom" stb. címekkel. Ha tanácsolnom kéne valamit, akkor azt javasolnám, hogy ne agyaljatok rajta sokat; azt szokták mondani, hogy mindig az első választás a legjobb. Ha pedig nagyon nem jönne az ihlet, akkor kezdjetek felírni teljesen random szavakat a történetetekkel kapcsolatban, majd kikarózzatok a kifejezésekkel. Végül úgy is kiforr valami figyelemfelkeltő. Egyáltalán nem kell rástresszelni, szerintem ez ösztönös dolog. 


M. T.: Elég eltérő témájú blogokat vezettél; míg az egyik könnyed és romantikus Shawn Mendesszel megspékelve, a másik egy thiller, amiben megjelenik a halál. Melyik történet áll közelebb hozzád? 

Bobo Sz.: Tudni kell rólam, hogy engem nagyon sok dolog érdekel, ebből kifolyólag mindkét téma foglalkoztat(ott). Ugyebár a BadT-t előbb írtam, mint a VAJA-t, kezdetben nagyon benne voltam a halál témában. A mai napig sajnálom, hogy végül nem fejeztem be, mert az összes fordultra, amiket még nem jegyeztem le, kristálytisztán emlékszem. Akár még egy jó történet is lehetett volna, de sajnos nem volt elég lelki jelenlétem hozzá, hogy folytassam. Volt, hogy írás közben zokogtam, és ez eléggé gátolt a munkában, ugyanis én az a típusú "író" vagyok, aki átéli a karakterei érzelmeit. Márpedig Rini a történet előrehaladtával még többet szenvedett volna, ennek belátása pedig azt eredményezte, hogy szakítottam a thiller műfajával. A Shawn Mendes-történet kiforrása pedig maga is egy kacifántos sztori, mert eredetileg a barátnőmről és az énekesről kezdtem rövid szösszeneteket írni, amik elkezdtek összeállni egy hosszabb dologgá. A Víz a jég alatt esetében azért választottam a Wattpadet, mert a blogspotot már csak nyűgnek tartottam, és az volt a célom, hogy minél több emberhez eljusson. Ez az első történetem, amit kicsit komolyabban vettem, ráadásul kulisszatitok, hogy nagyon sok dolog át van emelve a való életből, ezért is sokat jelent nekem. Úgyhogy mindenképp az utóbbi áll hozzám közelebb. Ráadásul tervezem befejezni a történetet, mert felháborító véget tervezek írni neki. Úgyhogy peace and love srácok, jövök én még a bloggerina utcába. 


M. T.: Esetleg egy új történet is szóba kerülhet? 

Bobo Sz.: Ezt a választ kezdeném egy jó hangos krákogással, elnéznék jobbra, majd közölném, hogy "Hozi". Igen, tervben van egy új sztori, de erről nem mondhatok túl sokat, mert egy kiadóhoz tervezem vinni. (Höhöh, már emailcímet is szereztem hozzá.) Úgyhogy most azt is be kell ismernem, hogy hazudtam az előző válaszban, mert ez a legkomolyabban vett történetem, és ez áll legközelebb a szívemhez. Spoiler ügyileg annyit elárulhatok, hogy Magyarországon játszódik a cselekmény, a magyar tizenévesek problémáit fejtegeti. (A főszereplőmmel már eljegyeztük egymást.) Tulajdonképpen azért kezdtem el írni ezt az új történetet, mert kontrázni akartam az amerikai tini könyvekre/filmekre, mert egyszerűen annyira elcsépeltek, hogy hányingerem van tőlük. Az egyik karakterem figurája pontosan erre épül.  


M. T.: Ha egy történetedből nincs blog, egy bizonyos időben - amíg írod - nem feltétlenül kapsz sok visszajelzést. Hogy lehet legyőzni a hiányukkal járó feszkót?

Bobo Sz.: Szerintem egyáltalán nem feszkó, inkább a kíváncsiság, ami előre visz. Minél előbb be akarom fejezni, hogy hamarabb kapjak tényleges visszajelzéseket. Van néhány bétának mondható jobb kezem, akikkel szüntelen olvastatom az elkészült oldalakat. Az a szerencsém velük, hogy ők megmondják, ha valami rossz, nem logikus stb. Persze mindenki inkább a laikusok véleményére kíváncsi, ezzel én se vagyok másképp, de nekem ez nem okoz akkora lelki terrort, mert magam miatt írok. Ez egy kikapcsoló szórakozás számomra. Ha valami feszkós volt az írásban, akkor azt a kezdő oldalak kitalálásának mondanám. Nagyon-nagyon sokat agyaltam rajta, hogy honnét kéne kezdenem. Mi legyen a felütő mondat, ami miatt majd tovább olvasnak az emberek. Nagyjából ötször írtam újra az első öt oldalt, mire azt tudtam mondani, hogy igen, ezt kerestem. 


M. T.: Milyen hobbijaid vannak az íráson kívül? 

Bobo Sz.: Fotó szakon tanulok, bár egy kicsit ezt a hobbimnak is érzem, mert nagyon ki tud kapcsolni. Imádok a Photoshoppal, videoszerkesztővel babrálni szabadidőmben. Nagyon sokat rajzolok, és a napjaim nagy részét a zenehallgatás teszi ki. Eljárok zumbázni, hogy esténként kicsit offolhassam az agyműködésem. Imádok főzni és olvasni. A sorozatnézés nálam már egy életforma, de közben mindenek fölött áll a szívemben a színházba járás. Nagyjából ezeket hívnám a hobbijaimnak. 


M. T.: Valamilyen szinten beleviszed ezeket a dolgokat a történeteidbe? A karaktereid "örököltek" tőled valamit?

Bobo Sz.: Természetesen. Szerintem nehéz lenne úgy írni, hogy közben nem vagyunk, úgymond, őszinték az olvasóinkkal. Általában a saját tulajdonságaimat, berögződéseim elszórom a karakterekben, így leszek igazából teljes szívvel benne a történetben. Olvasói szemmel is nagyon szeretek azonosulni egyes figurákkal, felismerni magam bennük. Ebből kiindulva építem a saját karaktereimet is minél színesebbre. Ott van például a VAJA-t Jeffje, aki nagyon szélsőségesen tud viselkedni a testvéreivel, de közben bármit megtenne értük - ez tökéletesen leírja a saját bátyámmal való kapcsolatomat. De ha kifejezetten hobbiról van szó, akkor Maddie-t említeném, akinek az élete a rajzolás.  


M. T.: Mik a terveid a jövőre nézve - a regényed megjelenése mellett? 

Bobo Sz.: Gyilkos kérdés, így, másfél évvel az érettségi előtt, ugyanis fél éve máson se agyalok, mint hogy mit szeretnék kezdeni az életemmel. Jelenleg a legnagyobb erényem a legnagyobb hátrányom, hogy túl sok minden érdekel. Igazából a MOME fotó szakja, SZFE filmrendező, vágó, operatőr, vagy színházi rendező lehetőségek között vacillálok. Jelenleg a legesélyesebb befutóm az operatőr és a rendező. Mindenképp alkotó munkával szeretnék foglalkozni az életem hátralévő részében. A regényem elkészülése pedig egyáltalán nem biztos, sőt, talán örökre egy Word formátum marad, de azt kell mondjam, hogy annak a kiadása lenne az álmaim elérésének első meghatározó lépcsőfoka. 


M. T.: Azta', akkor látom, tervekben nincs hiány:) Sok sikert, és köszönöm az interjút! 

Bobo Sz.: Én köszönöm a lehetőséget! <3 

Bobo Sz: Két dollár öt cent

Sziasztok!
 Megvan az az érzés, amikor olvasol egy letehetetlen könyvet, nézel egy sorozatot, vagy filmet, ami a képernyőhöz láncol, aztán találsz egy párost, akikre csak annyit tudsz mondani, hogy "Ez igen! Ezek  ketten összeillenek, I ship it!" Nos, nekem is volt egy ilyen párosom, akik közt azonban nem alakultak valami fényesen a dolgok. Na, de mire vannak a jófej bloggerek, ha nem arra, hogy komolyan vegyék a karácsonyi kívánságod, és összehozzák a két drágaszágot? Nem mellesleg a háttérsztori is zseniális, olvassátok, imádjátok, és persze shippeljétek... *hatásszünet*, akit shippelni kell ;) 

Puszi, Maja<3 

*****



Beacon Hills városára lesújtó csend telepedett. Az éjszaka sötét köntösébe bújtatott utcákon egy lélek se járt, a forgalom pedig gyökerestül sorvadt el, ahogy közeledtünk az éjfélhez. Az emberek titkon rettegtek, de nem merték kimondani gondolataikat, inkább remegő térdekkel vonultak vissza otthonaik békés szegletében. Mindannyian őrültek voltak. Hiszen a magány és a csend kegyetlen párost alkotva vonzották be az enyészet savanykás bűzét. De ismét itt voltunk mi, a megmentők, hogy ne hagyjuk kinyuvadni az életképteleneket, és egy újabb reggel felsegítsük az égre a Napot. Mondanom se kell, de ez az egész elég fárasztó meló volt.
A por, a félelem és a halál szaga keveredett a levegővel, ez pedig megnehezítette a gondtalan légzést. Fojtogatott az érzés, hogy én is olyan leszek ettől a lehangolt várostól, mint a többi rémült ember. Az ablakhoz léptem, és egy határozott mozdulattal széthúztam a függönyöket. Idegesen fürkésztem a kórház előtti parkolót, ahol mindössze egy autó állt, és az is az enyém volt, ettől pedig még ingerültebb lettem. Belemarkoltam a párkányba, ami az ujjaim nyomán behorpadt. A háttérzajként beálló monoton lépésektől pedig hasogatni kezdett a fejem.
 – Megtennéd, hogy nem járkálsz fel-alá?  – pillantottam hátra. A tekintetem összeakadt Maliáéval, aki megtorpant szavaim hatására.
– Megtennéd, hogy nem járkálsz fel-alá? – utánzott le gúnyosan. Ami azt illeti még a nyelvét is kinyújtotta rám, mint egy igazán érett óvodás.
– Jössz nekem öt dolcsival – fölényes mosolyra görbült ajkam. Sakk és matt. Behúztam a függönyt, hogy kint ne láthassák, idebent ég a villany, aztán Malia felé fordultam teljes testemmel.
– A szart jövök neked öt dolcsival.
– Fogadtunk, emlékszel? Te állítottad, hogy kibírod gúnyolódás nélkül. Én meg azt mondtam, hogy nem tudsz nélküle élni, és milyen igazam volt! – A mosoly egyszerűen lemoshatatlan volt az arcomról. Mindig élveztem, ha egy kicsit a földbe tiporhattam a lányt. Szinte már nevetségesen jó érzéssel töltött el, mikor láttam a döbbenettel keveredő haragot az arcán. Tudtam, hogy képes lenne bemosni nekem, és talán nem is bántam volna, ha így cselekszik.
– Itt van a hülye öt dolcsid – nyúlt bele a zsebébe, majd kicsapta az asztalra az összeg töredékét. – Remélem, most már boldog vagy!
– Ez csak két dollár öt cent – állapítottam meg teljes higgadtsággal. – A többit is virítsd, angyalom.
                – Most legszívesebben, megfojtanálak, Theo! – mérgelődött, miközben a másik zsebéből előtúrta a maradék összeget.
A mosolyom a duplájára nőtt. A pénz után nyúltam, de fülsüketítő sikítás szakította félbe a mozdulatot. Igyekeztem a kezemmel elzárni a hang útját, mielőtt beszakad a dobhártyám, de még így is átütően nagy hangerőnek érzékeltem a sikolyt. A szemem sarkából láttam, ahogyan Malia is hasonlóan szenved, mint én. A legborzasztóbb az egészben az volt, hogy mérföldekről fel tudtuk ismerni ezt a hangszínt. Ugyanis Lydia sikolya rákényszerítette az embert, hogy megkülönböztessék a többitől. Egyedi volt, kecses és hátborzongatóan kínkeserves. Percek múlva maradt csak abba az üvöltés, aminek egész vonulata alatt átütött a lány fájdalma. Ha tippelnem kellett volna, akkor egy tízes skálán tizenegyes fájdalmai voltak.
Malia tekintete teljesen megváltozott ezek után, mintha a fényét magával vitte volna a sikoly szele. Gyilkos ösztönök villantak fel a szemében. Képes lett volna bárkit megölni, aki az útjába kerül. Szó szerint pedig én álltam előtte, és egy pillanatig el is hittem, hogy azon nyomban kitépi a szívem.  Szinte láttam magam előtt a képet, ahogyan felnyitja a mellkasom, és egy állatias mozdulattal kirántja a vörösen lüktető szervemet. Végül nem történt semmi ilyesmi, csak csendben szuszogott magányosan a gondolataival, amiket semmi pénzért nem osztotta volna meg velem. Ismét fel-alá kezdett járkálni, ezzel vezetve le feszültségét.
– Hol van már Liam? – nyögte végül ki a szívfájdalmát.
Erre a kérdésre én is választ szerettem volna kapni, tekintve, hogy a fiú már három sikítást lefedő időt töltött távol tőlünk. A sikolyok tíz percenként ismétlődtek, és egy körülbelül öt percig tartott, szóval nagyjából háromnegyed órája lépett le Liam, hogy lopjon egy kis morfiumot a kórházból. Tudtam, hogy nem kellett volna egyedül elengedni, mert még ezt se képes teljesíteni.
Átvészeltünk még egy sikoltozást, mire Liam felbukkant. Csapzott volt, és a ruhája a felsőtestére tapadt az izzadságtól. Szaporán vette a levegőt, mint egy távfutó a maraton után. Táskája ránézésre is nehéz volt, reménykedtem, hogy nem valami nassolni valóval tette tele, hanem morfiummal.
               – Húzzunk el – közölte, és már le is fordult a folyosón a kijárat felé. Malia azonnal a nyomába eredt, én pedig még körül néztem, hogy nem hagytunk-e nyomot magunk után.
 – …szóval Mason szerint lehetséges – szuszogta Liam, mikor beértem őket.
– Mi lehetséges Mason szerint? – kérdeztem vissza, ugyanis lemaradtam a mondat elejéről.
– Egy banshee erejét felhasználva szerezni halhatatlanságot. Hetekig kínozni kell hozzá, majd lassan megölni. A halála előtti utolsó percekben pedig enni kell a szívéből, majd rabul ejteni a lelkét – Liam egyre gyorsabban haladt, mi pedig szinte futó lépésben követtük. – És azért tűntek mostanában annyian el, mert csak úgy lehet egy banshee lelkét rabul ejteni, ha közben látja mások halálát. Szóval mindenki meg fog halni – közölte kétségbeesetten.
Ugyan próbálta titkolni érzéseit, de Liam sosem volt arról híres, hogy kordában tudja tartani a benne lüktető feszültséget. Most pedig különösen nehezére esett, mert az eltűntek között volt Hayden is. Nem értettem mit eszik a lányon, az egyetlen közös az volt bennük, hogy mind a ketten az agyamra tudtak menni.
Beszálltunk a kocsiba, és együtt szurkoltunk azért, hogy Lydia ne kezdjen sikítozni, míg vezetek, mert annak csúnya vége lehet. Nem hittem benne, hogy sikerülhet azelőtt odaérnünk, mielőtt baleset következhetne be, így végül is az esélytelenek nyugalmával adtam gázt az autónak. Útközben Liam telefonált Scottnak, hogy elindultunk. Az eső is megeredt, és minél sűrűben esett, annál szaporábban mozgott az ablaktörlő, nehezítve a kilátást. Az út csúszós lett a víztől, de nem lassítottam, inkább tövig nyomtam a gázt. Száguldottunk az erdő közepén áthaladó aszfalt úton, az autó kerekei pedig egészen az ablakokig felverték a vizet. Gyalogosként mindig utáltam az ilyen seggfejeket, akik beterítettek a mocskos lével, de ezúttal nem féltem tőle, hogy bárki is elázhatna miattam.
Az utunk természetesen nem maradhatott el sikítás nélkül. Mivel egészen közel voltunk a helyhez, ahol Lydiát kínozták, így fokozott fájdalmakkal járt a helyzet. Egy satufékkel állítottam meg az autót, csúsztunk néhány métert, de szerencsére nem sodródtunk le az útról. A tenyeremet a fülemhez szorítottam, de már késő volt. A gyötrelmes kíntól szenvedve összegörnyedtem, és másra se vágytam, mint a békés csendre. Éreztem, ahogy a bőrömön meleg folyadék csordogál végig. Véreztem, és a vér a fülemből folyt, mert átszakadt a dobhártyám. Remegve vettem el a kezem, de az égvilágon semmit nem hallottam. Láttam, ahogyan Malia és Liam is próbálják védeni a fülüket, ebből következtettem, hogy még biztosan tart. Végső soron nem is volt akkora probléma, hogy kiszakadt a dobhártyám, így legalább zavartalanul tudtam vezetni. Gázt adtam, majd egyenesbe hoztam a kocsi orrát. Pusztán azért utáltam magam, mert Liam ismét belerángatott az önmarcangolásba. Mások életéért szenvedtem, és senki sem köszönte meg, mert én csak egy vérfarkas voltam, akitől féltek az emberek.
Leparkoltam a régi gyár épülete előtt. A fülem lassan gyógyulni kezdett, így tompa zajokat hallottam. Azt is érzékeltem, hogy Malia üvöltözik velem, de nem értettem, mit mond. A hangok egyszerűen nem álltak össze értelmes szavakká. Olyan volt, mint egy dallamos lüktetés, ami magával ránt a mélybe.  Kiszálltam az autóból, és a többiek is követték a példám. Scott és Stiles már ott álltak, és feltételezhetően ránk vártak. Egyből el kezdtek konzultálni, és hálát adtam istennek a süketségemért, hogy nem hallom, ahogyan egymás szavába vágva közlik a híreket. A kocsimnak dőltem, és karba font kezekkel néztem őket. Egy pillanatra felém fordultak, majd vissza. Feltételezem, én voltam a téma. Ezután rezegni kezdett a farzsebem, így megnéztem a telefonom. Liam írt egy üzenetet, amiben azt kérdezte, hogy most megsüketültem-e. Válaszra se méltattam, csak egy lenéző pillantást küldtem felé. Erre reakcióként egy három oldalas kisregényt kaptam, miszerint kinek mi lesz a dolga. Én feladatként megkaptam, hogy Maliával bejussak az épületbe, és kiiktassam az őrök nagy részét, míg Liam a tetőre felmászva a szellőző rendszerbe morfium bombákat dob, hogy a bent lévők kicsit bekábuljanak. Ez ránk nem hat, hiszen túl gyorsan regenerálódunk ahhoz, hogy bármilyen kábító hatású szer befolyásoljon minket. Stiles és Scott pedig a csatornarendszeren keresztül azonnal abba a helyiségbe jutnak, ahol Lydiát fogva tartják a hangokból kiindulva. Persze a bulis meló megint másokra maradt, én meg vághattam előttük a sövényt, hogy a tiszta járáson csak végig futhassanak. Az volt a szerencséjük, hogy eltörhettem néhány nyakakat, így egy kis izgalmat legalább tartogatott magában a bevetés.
A hallásom egészen visszatért, így mikor Maliával a bejáratot kerestük, már minden szavát hallhattam volna, de inkább megjátszottam, hogy nem. Csak egy kicsit húzni akartam vele az agyát, mert láttam rajta, hogy dühíti a helyzet. Kis séta után találtunk egy hátsó bejáratot, ami meglepő módon nyitva állt, és nem őrizte senki. A folyosón, ahova beléptünk, teljes sötétség uralkodott, így vérfarkas szemekre váltottam, hogy kicsit közelebb juthassak az igazsághoz. Nem is kellett sokat sétálnunk hozzá, hogy a semmiből megtámadjanak minket. Éjjellátó szemüveg volt rajtuk, és fegyvert is hoztak magukkal. Az első golyó, amit belém repítettek, nem volt ugyan pontos, de annál fájdalmasabb, ugyanis sisakvirággal turbózták fel a fegyvereiket. Nem volt időm kiszedni a golyót, úgyhogy azzal az oldalamban küzdöttem meg a pitiáner vadászokkal. Hamar legyűrtük a kisebb, talán tíz fős csapatot, aztán tovább haladtunk. Útközben kioperáltam magamból a golyót, amit Malia felvont szemöldökkel nézett végig.
– Kösz, nem kell segítened – közöltem, mikor végre kint volt a sisakvirággal átitatott lövedék.
Nem sokkal később újabb csordába akadtunk, akik már profibbnak tűntek, mint az előző banda. Test-test közelből se féltek harcolni. Az egyiknek kitéptem a kezéből a fegyverét, és azzal ütöttem le egy másikat, aki le akart tépni a társáról. Hasonlóan altattam el még néhány erőszakos fickót, mikor is megéreztem a beazonosíthatatlan illatot. Morfium, jutott hirtelen eszembe. Hát Liam mégse olyan hülyegyerek.
– Most pedig mindenki vegyen egy nagy levegőt!
Én így tettem, mire zavartan néztek rám, aztán a helyzetet kihasználva hátba támadtak. Ezt nem vettem annyira jó néven, mi több, inkább csak felhúztak vele. Kitértem a golyó elől, majd gyomorszájon rúgtam a tagot, de olyan erősen, hogy felkenődött a szemközti falra. A többiek lassan elkábultak, én pedig Maliát kerestem a tekintetemmel. Mögöttem állt, s a falnak támaszkodott, miközben a kezét a mellkasához szorította.
– Sisakvirág – szuszogta az egyetlen szót, ami ajkára jött. Én is jól tudtam, hogy sisakvirág volt a lőszerekben, és az legyengíti a mifélénket. Még éppen elkaptam a lányt, mielőtt összezuhanhatott volna. Rá valószínűleg azért volt ilyen gyorsan hatással, mert a golyó túl közel érkezett a szívébe. Mögöttem állhatott, mikor odébb léptem a lövés elől, akkor találhatták el. Nem úgy ismertem, mint aki figyelmetlen lenne a harctéren.
A földre fektettem, hogy ki tudjam szedni a lövedéket a mellkasából. Egy kicsit frusztrálónak  éreztem, hogy a pólója alatt kell matatnom. Mivel gyors megoldás kellett, nem pedig humánus, így csak a körmömmel ejtettem egy mélyebb vágást, majd benyúltam a bordái közé, hogy elérhessem a golyót. Eszméletlenül fájhatott neki, ugyanis az egész teste megfeszült, mégse adott ki egy hangot sem. Csak meredten nézte az arcom, ami egészen zavarba ejtő volt. Sikerült végül kihalásznom a mérget, ő pedig megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Jössz nekem öt dolcsival – közölte, mire értetlen fejet vágtam. Ő jön nekem öt dolcsival, amiért megoperáltam. – Mert mindig is tudtam, hogy belém vagy esve.
– Ugyan – forgattam meg a szemem.
Elkapta a tarkóm, és magához húzott. A forró ajkával egy pillanat alatt támadta le az enyémet, még felfogni se volt időm, hogy mi történik. Csak lehunytam a szemem, visszacsókoltam, és úgy döntöttem, hogy jövök neki öt dolcsival, mert igaza van. Hirtelen az se érdekelt, hogy mi lesz Lydiával, csak abban voltam biztos, hogy elvesztettem egy ki nem mondott fogadást. Pedig én sosem vesztek.